Az utókor mérőléce

Az entellektüelek szerepe és hatása a társadalomra nem újkeletű kérdés, legkésőbb már Julien Benda 1927-es munkája, az Írástudók árulása óta kísérti a nyugati világ gondolkodóit, számos könyvet és tanulmányt ihletve, és heves vitákat elindítva. Az Értelmiségiek című könyv is ebbe a háttérbe illeszkedik bele.

A szerző, az 1928-as születésű Paul Bede Johnson neve fogalommá vált az elmúlt évtizedek során. Történészként és újságíróként számos, egymástól igen távol eső témát feldolgozva sorra ontotta a bestsellereket. Pályája kezdetén még a baloldallal szimpatizált, majd egy igen határozott fordulatot követően a konzervatív sztártörténésszé lett, akinek munkái alapművekké váltak a brit és amerikai konzervatívok körében.

Meghatározó műve, az Értelmiségiek (Intellectuals) 1988-ban jelent meg, egy trilógia első darabjaként. Johnson művében tizenkét, általa entellektüelnek tartott jelentős személy életpályájának elemzésére szán külön fejezetet, míg a tizenharmadik záró fejezetben több személyt tárgyal. Célszemélyeit főképp a filozófia és az irodalom területeiről válogatta.

Johnson az első fejezetben keretbe helyezi vizsgálatát. Szerinte a 18. századtól kezdve a visszaszoruló klérus által hagyott űrt fokozatosan az emberiség „tanácsadóivá” váló világi entellektüelek töltötték ki, akik heves kritikával illették a kor klérusának életvitele és az egyház tanítása között fennálló különbségeket. Johnson ezeket a világi entellektüeleket szeretné a saját mércéjük szerint megvizsgálni. Ezért művében magánéleteket szembesít eszmékkel. Könyvének célját így határozza meg: „Főképp azt szeretném tisztázni, erkölcs és ítélőképesség tekintetében volt-e joguk hozzá, hogy utat mutassanak az emberiségnek?” (10). Kérdésfeltevése mintegy megelőlegezi az utolsó fejezet határozott, nemleges „válaszát”.

A kötet világos, érthető kezdését zavaros bizonyítás követi. Johnson szempontjai, kategóriái tisztázatlanok. Ezt mutatja, hogy noha művének tárgya az entellektüel, de munkájában sehol sem határozza meg egyértelműen és szigorúan, hogy ki és mi az.

Másrészt Johnson szelekciója zavaróan egyoldalú. Egy kivétellel (Evelyn Waugh) célszemélyei nem „konzervatív” entellektüelek. Ezt az igen szubjektív válogatást némileg talán megmagyarázhatja a kor, melyben a könyv született (nyolcvanas évek vége, Margaret Thatcher és Ronald Reagan kora), valamint Johnson politikai beállítottsága, de ezáltal maga a mű menthetetlenül veszít hitelességéből.

Johnson módszere hogy minden egyes entellektüel esetében aprólékosan megvizsgálja annak életét, jellembéli és testi hibáit, erkölcsi botlásait. Vizsgálataiban néha felesleges, „hatásvadász” túlzásokba is esik, például tárgyalja többek közt Rousseau katéterét (22.), Marx testének furunkulusait (125.) vagy Russell gennyes fogínygyulladását (346.).

Formai tekintetben a magyar fordításnak egy igen zavaró hiányossága van. A címben is megjelenő angol szót (intellectual) nem lehet a maga teljes jelentésében átültetni a magyar nyelvre, annak ellenére, hogy anyanyelvünkben két szó is van rá. Az egyik a társadalmi rétegre utaló értelmiségi, ami elfogadható, de félreérthető megoldás, mert egy igen tág réteghez való tartozás alapján határozza meg az egyént. A másik, és egyben az egyén-jelleget kicsit jobban kihangsúlyozó szó az entellektüel. E két magyar kifejezés közül semelyik sem adja vissza teljesen az angol intellectual kifejezést, amit elsősorban nem egy rétegre használnak, hanem egy saját területén jelentős mértékben kiemelkedő személyre. Ha ezt a fontos jelentésbeli eltérést jelezték volna a magyar fordításban akár csak egy lapalji jegyzet erejéig is, akkor azzal sokat segíthettek volna Johnson művének megértésében.

Johnson könyve, hibái ellenére számos fontos tényezőre rávilágít, így bálványrombolásával elősegítve entellektüeljei reálisabb megítélését. Például, a középiskolai tankönyvek által is egekig magasztalt Rousseau tárgyilagosabb, életszerűbb portréját rajzolja meg Johnson. Vagy éppen a Marx-szal foglalkozó fejezetben mintaszerű elemzéssel vizsgálja a marxista alapművek megszületésének tudományos és etikai szempontból igen kétes folyamatát. A kötetben vizsgált filozófusok közül Marx munkásságát elemzi legrészletesebben a szerző. Alaptétele vele kapcsolatosan, hogy nem volt valódi tudós, mert „nem az igazság kiderítése, hanem a hirdetése érdekelte.”(93.) Tételének bizonyítása végett Johnson kritikus nézőpontból vizsgálja fő művét, egyben eszmerendszerének alapját, a Tőkét (107-118.), elemezve annak szerkezeti gyengeségeit, valamint a szerző felületes (néhol talán szándékoltan hanyag) forráshasználatát. Johnson igyekszik letisztázni az utókor kultuszépítése folytán létrejött Marx-képet, rámutatva Marx olyan jellegzetes vonásaira, mint például az eszmerendszerét átható, apokaliptikus szemléletmódban kiteljesedő költőiség, vagy akár a munkamódszerét jellemző, elméletre összpontosító „szobatudósság”. Johnson érveivel meggyőzően cáfolja Marxnak és eszmerendszerének tudományos voltát. Nem kell vele egyetérteni, mindenesetre érveit érdemes átgondolni.

Mi Johnson könyvének értéke, hibái ellenére? Elsősorban kritikussága, amellyel az európai kultúra sérthetetlennek tekintett bálványait támadja. Összehasonlító kontextusban vizsgálja az entellektüel-életpályákat, számos párhuzamos vonásra rámutatva, kezdve a tudatos arculatépítéstől egészen a mintegy törvényszerűen bekövetkező, lassú bukásig. Johnson könyve arra akarja tanítani olvasóját, hogy kellő kritikával és „gyanakvással” viszonyuljunk az entellektüelek tanácsaihoz. Érdemes azonban ekképp viszonyulni az (entellektüel) Johnson könyvéhez is.

Paul Johnson: Értelmiségiek, Budapest, Európa. 2010.